Úgy a '70-es évektől kezdve a sport egyre kevesebb, a szó klasszikus értelmében vett amatőr sportolót tűr meg, de időről időre azért feltűnnek lehetetlenre vállalkozó sportemberek vagy valódi műkedvelők.

Vegyük a már említett calgaryi olimpiát. Ki hitte volna, hogy a jamaikai bobosok ott lesznek. Az eleve tök esélytelenként, háttér nélkül érkező karibiak éppen akkora sztárok lettek, utólag az itthon Jég veled! néven futó filmek is köszönhetően, mint a sydney-i olimpián majdnem vízbe fulladó Eric Mousambani, vagy Michael Edwards, a brit síugró, aki feleakkorákat ugrált – mit ugrált, leesett –, mint a legtöbb versenytársa.

Edwards saját bevallása szerint véletlenül lett síugró. Már iskolásként is síelt, és viszonylag jónak is számított Nagy-Britanniában, de miután alpesi szakágban nem sikerült kijutnia az 1984-es szarajevói olimpiára, eljött a váltás ideje.

Az Egyesült Államokban egy edzőtáborban ébredt rá a sísáncokat nézve, hogy

NAGY-BRITANNIÁBAN NINCS IS SÍUGRÓ, ÉS Ő LEHETNE AZ ELSŐ, MÉG KÜZDENIE SEM KELL A HELYEKÉRT.

Az is meggyőzőnek tűnt számára, hogy egy síugró felkészülését sokkal kevesebb pénzből ki lehetett hozni, mint egy alpesi sízőét.

És aztán megvalósította minden amatőr sportoló álmát, jóformán saját erőből, nagy eredmények nélkül kijutott az olimpiára. 1986-ban az USA-ban kezdett el edzeni, Angliában hegyet se sokat találni, havasat még kevesebbet, így Eddie folyton úton volt. Anyja autójával járta be fél Európát, hogy sáncon edzhessen.

Minden ellene szólt a versenyeken is. Amikor ugrani kezdett, használt lécet, sisakot és cipőt kapott, utóbbi annyira nagy volt rá, hogy csak hat zoknival passzolt a lábára. A rövidlátó Edwardsnak a szemüvegével sem volt szerencséje, a párától gyakran semmit sem látott.

„Mindig meleg ruhát és sisakot viseltem, amit azt jelentette, hogy minden testhőmet az arcomon keresztül adtam le. Ha felvettem a szemüveget, akkor a lencsék bepárásodtak. A legtöbb esetben, ha a lejtőn voltam, akkor a pára eltűnt, de harminc százalékban nem.

Nemcsak a felszerelése, de a fizikuma sem volt ideális a síugráshoz. A legjobb versenyzők 60-65 kiló körül vannak, Edwards pedig több mint 80 volt.

Calgaryban lehetetlenül rövideket ugrott, a nagy- és a normálsáncon is utolsó lett, Nikkanentől 80-90 méterrel kapott ki, az alig harminc méterre repülő brit. Ennél is többet mond teljesítményéről, vagy inkább annak hiányáról, hogy a közvetlenül előtte végző spanyoltól is 40-50 méterrel rövidebbeket ugrott. 

És pont ezekért lett mindenki kedvence a nyilatkozatai alapján kicsit egyszerű Edwards, akit minden ugrásánál úgy ünnepeltek, mintha ő volna a győztes. Az olimpia után tízezren tolongtak érte a reptéren, esti show-k vendége lett, és reklámszerződésekkel is bombázták.