Hetényi leventék elhurcolása Németországba

Vörös Lajos visszaemlékezései, lejegyezve 2014. Március 13 – án (Kotiers Ráhel Annamária és Rancsó Sarolta által)

 

A hetényi kisbíró Pintér András  nyilas katonákkal felkerestek bennünket, (családokat, ahol leventék voltak)hogy azonnal csomagoljunk, 12 órán belül mentenek ki minket a bolsevizmus markából. Szüleink kikönyörögték, hogy csak 24 óra múlva vigyenek minket el. Hetényről Komáromba gyalogoltunk jó nagy csomagokkal.

Komáromba a vasúti vagonba raktak be bennünket. A vagonban szalmán feküdtünk, de ebből nem csináltunk különösebb problémát.  Ránk csukták az ajtó s több nap után csak  Éger – mai Cheb városában nyitották ki. A vagonba nagyon hideg volt, hisz mindez januárban kezdődött. A gyors csomagolás alatt élelmet raktunk be magunknak otthon, de vizet azt elfelejtettünk betenni. Mivel nagyon hideg volt, a vagon vas részei, főleg a szögek, amik a zsaludeszkákat fogták oda, deresek, fagyosak voltak. Azt nyalogattuk, hogy ne legyünk szomjasak.

Nem vettük akkor komolyan az elhurcolásunkat, mivel az oroszok nagyon megfenyegettek bennünket. Így azt hittük, hogy majd megmenekülünk.  Hat nap utazás után  Norden városkába érkeztünk – Észak – Németországba, tengerparton.  Repülőtér melletti baraktáborba kerültünk, ahol lett, litván és lengyel hadifoglyok voltak.

 

A – Chotín, B – Cheb (Éger), C – Norden  - távolság 1347 km

 

Olyan körülmények között éltünk, hogy itt teljesen megtetvesedtünk.  Szégyenlettük bevallani egymásnak, de annyit vakaróztunk, hogy mindenki rájött. Akkor aztán próbáltuk viccesen felfogni a dolgokat.  Kitaláltuk, hogy versenyeztetjük a tetveinket. Először, hogy ki tud magáról a legtöbbet összegyűjteni, másodszor meg, hogy kinek a bogarkája az ügyesebb.  Egy hajszálra egymással szembe tettünk két tetűt, s vártuk, melyik  indul el hamarabb.

Ebben a táborban légitámadás is ért minket, ami nem volt ugyan nagyon nagy, de komoly károkat okozott. Körülbelül négy méter szélességben , de teljes hosszában vadászgépek géppuskázták végig a tábort.

Innen Münster mellé kerültünk, Hopstenba.

 

A – Norden, B – Hopsten – kb. 200km   

A – Norden, B – Münster – távolság 241 km

Münster ekkor már egy romhalmaz volt.  Mikor a városon keresztül mentünk elefánt akadt az utunkba, mert az állatkertet is szétbombázták.  Szegény nagyon vérzett, biztosan elpusztult. Az út közbeni légitámadásnak voltak halálos áldozatai, de Ők nem hetényiek voltak. Kilőtték még a mozdonyt és jó pár vagont is.  A sok halálos áldozathoz az is hozzájárult, hogy mink kaptunk fehér munkaruhát, s mivel nagyon hideg volt, felvettük a miénkre. A légitámadás ideje alatt kiugráltunk a vagonokból. A fekete szántóföldön a fehér ruhában futó legények pontos célpontok voltak.  Ha jól emlékszem 16 – haltak meg .

Márciusban voltunk Hopstenban.  Az volt a dolgunk, hogy a repülőket álcázzuk. .  Ott is ért minket egy nagy támadás. Három hetényi legény ott is halt meg: Szabó Lajos, Kuzsela Elemér, Sárai Béni.  Sajnos mi láttuk társaink  szétroncsolt tetemét. Kuzsela Elemér fél karját - kézfejét nekünk kellett a fáról leszedni. Nekem Sárai Béni volt nagyon jó barátom, mert majdnem velünk szemben laktak.  A barakkban is egymás alatt aludtunk, mivel én voltam a magasabb, az emeletes ágy tetején én aludtam.  El akartunk menni társaink temetésére, de nem engedtek el minket.  A barakkot kellett rendbe tenni. Az Hopsten melletti kis falut nem érte bombatámadás, ezért a parancs szerint az álló házakról kellett a cserepet leszedni, felrakni teherautókra,  s a barakk épületeire felrakni.  Ez legalább tetszett nekünk, mivel kimehettük a táborból.  Itt Csintalan Imre – aki az Érsekújvári vasútállomást is tervezte – volt a parancsnokunk.  Berényi Mikós nagyon horkolt. Kitaláltuk, hogy borotvahabot teszünk az orra alá. Emeletesen ágyon aludt, hát könnyen be tudtuk kenni. Később fölébredt, s megtörölte  magát, látja ám, hogy csupa hab, s elkezdett kiabálni, hogy: „Gyerekek, meg vagyok veszve, meg vagyok veszve!

Nekünk a repülőtér kifutópályáját is takarítani kellett, hogy a bombaszilánkok ne zavarják a leszállást.  Ott söpörtük végig.  Az alacsonyabb termetű gyerekeket ott fogták ruhát mosni, no nem a miénket, hanem a pilótáékat, mert azoknak minden nap tiszta ing járt. Szegény mosók, végigbombázták Őket, senki sem élte túl. Légi aknával a futóárokban sem tudtak megmaradni.

  

A – Münster, B – Hamburg, távolság – 281 km

A háború végén Lüneburgba kerültünk. Akkor azt mondták, nem kell félnünk, ezt a várost nem érheti légitámadás, mivel ez egy szabad királyi város, s az védelmet élvez. A város mellett volt egy jó nagy erdő. Itt kaptunk egy hatalmas bombatámadást. Ez volt a legborzasztóbb.  50 – 60 repülőgép búg a fejed felett, hatalmas  zaj, minden gépen 2000 kg bomba.  Engem is betemetett a föld, baranyai Dezsővel együtt.  Ránk feküdt egy német katona.  Kezem megsebesült, légnyomást kaptam, nem hallottam, csak másnap este.

Hamburgba kerültünk. Itt az emeletes házak tetejéről figyeltük, hogy a város másik felét hogyan bombázzák le.

 

A – Hamburg, B – Lüneburg, távolság – 56km

 

Volt egy német tanárunk a barakkban, egyetemi tanár volt. Őt úgy tiszteltük mint az apánkat, Ő vezetett minket Münstertől fel egészen Dániáig.

A dán határon 2 napot álltunk, mert éjjel bombáztak, nappal javítottak. Fridrichháfenba értünk, Dánia északi sarkán van. Innen Svédországba – Götteborga akartak vinni hajóval. Az  előttünk induló hajót teljesen lebombázták, mi nem is szálltunk hajóra.  Visszavittek Alborgba.

 

A – Lüneburg, B – Fridrichshafen, C – Göteborg, távolság – 2240km

 

Alborgban jó életünk volt: tejszínhab, piskóta, jégkrém.  Megállt egy dzsip, valamit egyeztek a parancsnoknak, s aztán összehívtak minket, s megmondták, hogy vége a háborúnak – 1945. Május 5.   Az angol katonáktól cigit, cukrot kaptunk. Csavarogtunk a városban, s üzleteltünk  a kapott cigivel, csokival.  Annyi jégrémet ettem, hogy estére bedagadt a torkom, majd megfulladtam.  36 db jégkrémet ettem meg egyszerre, kórházba kerültem. Berényi Miklós  ceruzával kipuculta a torkom, ennek köszönhetem az életben maradásom. Hadifogolyként egész nap csak fociztunk és csencseltünk a városban. A barakk koszt már nem is kellett nekünk.

Dániában éjjel lehetett csak élelmiszert szállítani, kisebb üzletek elé is kitették az árut. Reggel, nyitásra, már volt áru, ami elkelt, de fizettek ám érte. Egy kis tányérkába betették az áru értékét, amit elvittek.

A német katonáknak nem volt cigijük. Egy kassai fiú  üzletel velük: 30 cigi egy pisztoly, 1 cigi egy töltény. E fegyvereket továbbadtuk a dánoknak.  A barakkból a nagykabát alatt csempésztük ki a géppisztolyt is. Még az őr is segített kicsempészni a fegyvereket, betakarta alaposan a fegyvereket.  Itt ittam először Egri bikavért és ettem magyar szalámit.  A jó életnek hamar vége szakadt.

 

1945. Június 8 – án Hilgroven faluban voltunk

1945. október 16 vagy 22 ig Schleswig falu Holstein tartományban

1945. október 28 -  1946. Január 11 között Borhostban voltunk , repülőgépgyárban, ahol jó sorunk volt. Itt nem őriztek minket, bejártunk a városba, ott szédelegtünk, gyakran segítettünk a falusiaknak a kertekben. Nem őriztek minket.

A dánok nem tudták biztosítani  az utat  hazafelé, ezért úgy döntöttünk, hogy saját felelősségre hazamegyünk. Dániából vonaton, majd tehervonattal mentünk Holstein tartomány Hillgrove faluba, mely a tengerparton volt. Tehénistállóba voltunk elszállásolva, itt ettünk lóhúst. Magyar katonákkal laktunk együtt, akiket kinevettünk, mert Ők még mindig a katonai élethez igazodtak – ébresztő, parancsolvasás, stb. A tisztek haragudtak is ránk, de minket ez nem érdekelt, mi fürödni jártunk a tengerre. Halásztunk is lapos halakra nyílvesszővel. Mikor dagály kezdődött  a halak kiúsztak, de nem nagy sikerrel halásztunk, pedig a térdig érő vízben szépen lehetett látni Őket. Volt, hogy a dán gazda fiával jártunk kagylókat szedni a kacsáknak.

 Egy repülőgépgyár hangárjába  kerültünk. Napi fél kiló kenyéren éltünk.  A közeli  vasútállomásról loptunk krumplit. Az amerikaiaknak minden élelmük plé 15 literes dobozban volt. Valamelyik társunk kitalálta, hogy a vízzel megtöltött plé dobozba vezessünk áramot, az majd mindjárt forr, s a krumpli hamar megfő.  Ez volt a mi magunk karácsonyi ajándékunk saját magunknak. Fociztunk is. Magyar fociválogatottból is voltak ott focisták.  Sárdi János operaénekes  karácsonyi dalokat énekelt nekünk. Ezért volt nagyon emlékezetes. Berényi Gáborral megnézettük, hogy főtt e már a krumpli. A vízbe, ne felejtsük el, áram volt vezetve, mi meg megnézettük a Gabival, hogy megfőtt e már a krumpli. Szegényt, akkor nagyon megrázta az áram, mi sem nevettünk, nagyon megijedtünk, hogy kárt tettünk benne.

Itt tudtuk meg, hogy Csehszlovákiához tartoztunk.  Összeírtak bennünket, mi meg egy kukott sem tudtunk szlovákul. Hazaindultunk vonaton, kaptunk élelmiszercsomagot, melyben vaj is volt. Hogy csinosak legyünk, szép fényes hajunk legyen, rákentük a vajat a hajunkra. De nem számoltunk azzal, hogy harmadik napra már jó büdösek leszünk, mert a vaj megavasodott a fejünkön.

Az egész németországi idő alatt nem jártunk szentmisére, templomban, mert senki sem szervezte meg. Kétszer voltam moziban, de már nem tudom, hogy mit láttam. Vasárnaponként fociztunk, vagy focimeccsekre jártunk. A felszabadulás után gyakran fociztunk angol katonákkal, vagy a helybéliekkel.

1946. január 11 – én kirendeltek minket a vasótűllomásra, ahol tudomásunkra hozták, hogy hazavisznek minket. Névsorolvasás volt. Akinek a nevét olvasták, az megkapta az elbocsátó üzenetet. Személyvagonokba szállhattunk, majd több órás várakozás után a szerelvény elindult hazafelé. Az ülések száma szerint helyeztek el bennünket. A vonatunkhoz csatoltak egy élelemmel teli kocsit, melyen angol szakácsok szorgoskodtak. Ők készítették nekünk az ennivalót, ami kifogástalan volt. A cseh határtól mát nem engedték Őket tovább, Cheb- ben maradtak. Onnantól a vízen kívül nem kaptunk semmit. Két nap alatt értünk Pozsonyba.

Eljöttünk Pozsonyig, elvitték az élelmet is.  A pályaudvartól a várig kellett gyalogolni.  Utcákon 5 – ös sorokban mentünk, voltak akik köpködtek minket. Nem értettük, miért? Itt osztottak el minket, hogy ki megy Dunaszerdahely és ki Újvár felé. Mi a Dunaszerdahelyi részre álltunk, csak azért, mert oda a vonat két órával hamarabb indult.  Pákozdi Miklóssal találkoztunk. Ő javaslatára egy alvó orosz katona szájából kivettem a szivart, amit Miklós elszívott. Vesztünkre választottuk Dunaszerdahelyt, nem tudtuk, hogy előző nap a jeges ár elsodorta az ideiglenes pontonhidat – a csónakkormányos egy félkezű halász volt.

Komáromba érve  nem volt híd a Vág folyón, nem tudtunk átjönni. CsintalanMiklós (tanító) keresett egy halászt, aki két csónakkal áthoztak minket.  Féltünk a jégtábláktól. Az egyik csónaknak neki is ment egy jégtábla. A halász üvöltötte, hogy aki meg mer mozdulni, azt agyoncsapja az evezővel. Az izsaiak, a radványiak gond nélkül átkeltek a Vágon, csak nekünk volt ilyen kalandunk.  Én ültem elöl, s már nagyon féltem, amikor úgy döntöttem, hogy közel a parthoz kiugrom.  Nem tudtam olyan nagyot ugrani, beleestem a vízbe, s közben mellkasommal a partra estem. A kabátom belsejében volt egy kulacs, aminek teteje ekkor törött össze. Túlélte a viszontagságaimat, de haza már nem jutott. Komáromból gyalog jöttünk haza.  Az egyik gyereknek fapapucsa volt. Olyan síkos  volt az út, hogy a hetényi halálkanyarban kénytelen  volt levetni, mert tudott feljönni az úton.   

Velem voltak: Berényi Miklós, Berényi Gábor, Tóth Miklós, Paluska Gyula, Komjáthy Miklós, Szalai Ernő, Csintalan Imre, Baranyai Dezső, Vörös Lajos, Csintalan Miklós, Pákozdi Miklós, Szabó Lajos, Sárai Béni, Kuzsela Elemér

Később jött haza: Szalai Ernő, Csintalan Imre, Rancsó Lajos

 1945. január 20 – án vittek el, 1946. január 17– án jöttünk haza, éjjel 11 – kor.  Siettünk haza, nehogy péntekre jöjjünk, mert szerencsétlen tartottuk. Komjáty Miklós volt az első aki hazatért (Téglás autóműhely). Kíváncsiak voltunk, hogyan  fogadnak minket. A szülők  meglepetéstől még csak meg sem ölelték  Őt, futkostak le – alá az udvaron, s kiabálták: „Édes fiam, meggyütté”

 

Utószó

2001 tavaszán Szlovákiában az a hír járta, hogy a második világháború során erőszakkal Németországba hurcolt személyek kártérítést kaphatnak, ezt számukra a genfi IOM (International Organization for Migration) biztosítja. Ez a szervezet Pozsonyban irodát is nyitott, ahová beadhattuk kérvényeinket. Megígérték, hogy ügyünket megfelelően intézni fogják. Három évig intézték, mígnem a 2004 nyárán értesítést kaptunk - most nem Genfből, hanem Kanadából! -, miszerint: Minket egy a tengelyhatalmakkal szövetséges országból hurcoltak el, ezért nekünk semmiféle kártérítés nem jár. A sorok közül azt olvassuk ki, és egyéb információink is azt erősítik meg, hogy a Nyugat az akkori magyar leventemoz­galmat a Hitler Jugend valamiféle változatának tartja. Ezek szerint nem kártérítésre jogosult személyek, hanem inkább háborús bűnösök lennénk... Lettek volna 14-15 éves fejjel...? „Nem a kártérítés itt a lényeg. Ha hatvan évig megvoltunk nélküle, a hátralévő, bizonyára már nem túl hosszú életünkben is megleszünk. Az a fontos, hogy ne merüljön feledésbe és ne torzuljon el a mi történetünk. Az a 15 ezer gyerek, akit idegen földbe temettek el, kiknek sírjára azóta se tett senki egy szál virágot, akikről fél évszázadon át említés sem eshetett, talán megérdemelnék, hogy a szülőhazájukban néha-néha megemlékezzenek róluk.” – írta Kovács Ferenc a köbölkúti Csemadok elnöke, egykori elhurcolt levente.

 

Bombatámadás Hetényen – 1945. Január 4 – én jöttek be Hetényre az oroszok. Egy vasárnapi nap érte légitámadás a falut. A Zajos kocsma – mai Ronakóval szembeni terület , a Szuh Dezsőék  házát (Szkaliczki Bálint), Szabó Gabi házát (Szokoláék háza) és a Főszegen volt bombarobbanás.  Iskolatársam Édes Zoli ott halt meg. A mai Táltos kocsmánál volt egy péküzem, amelynek kenyerét  hoztuk el, mert a pékék elmenekültek az oroszok elől. Édes Zoli meg a szánkójára tett a kenyerekből, alatta meg az oroszok által elkobzott, tönkretett puskák voltak, azzal, hogy majd azt megjavítja.

Dr Kató István dereceni katona halt meg előttünk.  Telibe találta az akna. Mikor kimentek a németek, hagytak itt néhány tányéraknát, szegény arra lépett rá, kettészakította őt. Kimentünk segíteni, de már nem lehetett, a kettészakadt test csak vonaglott. Akkor jobb híján betettük egy kosárba a maradványok egyik felét, de közben megláttuk az orosz tankokat, ezért befutottunk  a pincékbe. Onnan lestük a fejleményeket, az orosz tank keresztül ment a tetem törzsén. Tanka bácsi volt  aztán az, akivel összeszedtük a tetem többi részét is s bevittük a fészerbe, hogy majd eltemetjük  a támadás után, s értesítjük a családot is.  A fészer egy nagy bodzafa mellett volt, ezért az oroszok azt gondolták, hogy ott biztos rejtekhely van, így bombát lőttek be. A robbanás sajnos megint  kivitte és szétvitte a halott tetemét. Nem volt ott se nyugodalma. Másnap eltemették a hősök szobra elé. Az áldozat testvére  Lenke, majdnem 20 évvel a háború befejezése után hazavitte  Kató Istvánt, aki most már ott nyugszik szülei mellett, akit az oroszok a háború végén agyonlőttek, mivel „burzsulyok” voltak. A szülőket a ház udvarán temették el.  Lenke vőlegénye is a háború áldozata volt, a Don kanyarból hazakerült,  leszerelése után Kolozsvár környékén lőtték Őt le.