2023/2024

Kitelepítések és deportálások

TUDOK Nemzetközi Konferencia díjazott munkája

Androvics Franciska és Rancsó Dorottya:

 

Hetényiek kálváriája

 

Kutatómunkánknak a Hetényiek kálváriája címet adtuk. Diáktársaink közül sokan megkérdezték, miért? Válaszunk ennyi volt, hallgassák meg előadásunkat, s a végére, bízunk benne, választ kapnak, hogy miért kálvária?

Nyolcadikosként figyeltük, hogy idősebb iskolatársaink riportokat, beszámolókat készítettek történelem órákra a II. világháború utáni időszakról. Ekkor, csak úgy kíváncsiságból, mi is rákérdeztünk dédszüleinknél, hogy mi történt velük a háború után. Így ismerkedtünk meg a deportálás és kitelepítés fogalmával.

S hogy mit jelentenek e fogalmak? A deportálás az állam által kijelölt tartózkodási helyre kényszerítés,[1]mely során meghatározott súlyú csomagot vihettek magukkal az emberek (Ezt 15 – 25 kg között határozták meg). A hetényi deportáltak Csehországba kerültek kényszermunkára, s listát, melyen szerepelt a nevük „fekete lapnak”nevezték adatközlőink.

A kitelepítés olyan tevékenység, melynek során az állami hatóságok egy terület lakosait vagy azoknak egy részét ideiglenesen vagy véglegesen más lakhelyre költöztetik, ahová mindenüket vihetik – bútorokat, állatokat, stb. (egyes visszaemlékezésekből kiderült, hogy még a ház cserepeit is leszedték, s a gerendákat összemetélték, hogy ne hagyják itt az idegeneknek). Az értesítést a kitelepítésről „fehér lapnak”nevezték. (4. számú dia)

Az időszak eseményeinek tanulmányozása során megtudtuk, hogy a második világháború végén felújított Csehszlovákia szláv nemzetállam kiépítésére törekedett. Céljukat a magyar kisebbség egyoldalú kitelepítésével akarták elérni, ehhez azonban nem kapták meg a győztes nagyhatalmak hozzájárulását.  Így a szlovákiai magyarságtól a Magyarországra ráerőltetett lakosságcsere, valamint  az úgynevezett reszlovakizáció (vissza-szlovákosítás) útján igyekeztek megszabadulni.[2] (Már maga a lakosságcsere – egyezmény ténye megdöbbentett minket, s feltettük a kérdést magunknak, hogy lehetett a felvilágosult 20. században az államok között aláírni – megfogalmazni egy ilyen dokumentumot. Minket ez leginkább arra emlékeztetett, mikor a szülők nincsenek megelégedve gyermekük teljesítményével, s addig – addig cserélgetik egymás között, míg a számukra óhajtott személyt meg nem kapják. Jogilag ez megengedhető?! Miért nem tiltakoztak a nagyhatalmak ez ellen is?! Szeretnénk ennek is utánanézni.)

Aki nem akart reszlovakizálni, arra a deportálás várt, melyet a Szlovák Telepítési Hivatal 1946. november 4-én kelt 12-771-I/1-1946. számú bizalmas irányelvei alapján hajtottak végre. Az irányelvek szerint Dél-Szlovákia 23 járásából a reszlovakizáltak, valamint a lakosságcsere-egyezmény alapján magyarországi áttelepítésre jelöltek kivételével "átcsoportosítható" Csehországba az összes magyar nemzetiségű személy, akit Eduard Benes 1945. augusztus 2-i 33/1945. számú alkotmánydekrétuma megfosztott csehszlovák állampolgárságától. Ezen elvek alapján dédnagyapám, id. Rancsó Dezső is hontalanná vált, s rákerült a kitelepítésre kijelöltek listájára. A 6. számú dián látható személyi igazolványa, melyen jól látható állampolgársága: hontalan.  (Sajnos a Hetényen reszlovakizáltakról nem találtuk hiteles adatokat, csak az idősek elbeszélései alapján mondhatjuk el, hogy kevesen vállalták, hogy szlováknak vallják magukat, inkább azon igyekeztek, hogy valamilyen igazolást beszerezzenek arról, hogy a háború idején bekapcsolódtak az ellenállási mozgalomba. Bizonyítja ezt az 5. Számú dián látható dokumentum is.)

A deportáltak névsorán 68 hetényi család szerepel (7. számú dia), köztük az én dédnagyapám, Kocsis Dezső is a szüleivel. A dédnagyszülők visszaemlékezéseiből és Zajos Ernő megmaradt naplójából próbáljuk bemutatni ezen időszakot (8. Számú dia).   Nem száraz dokumentum értékelést és véleményezést akartunk készíteni. Sokkal inkább emberi sorsokon keresztül igyekszünk bemutatni a politika hatását az egyszerű ember életére, bemutatni a hontalanság éveit, s rávilágítani arra is, hogy az egyszerű polgárok – emberek mennyire nem tudták, nem is értették, hogy miért történik – történhetett mindez.

A deportálások kezdeti időpontjáról eltérő adatok találtunk. Általában novemberre tehető a kezdet, de Hetényre – községünkbe –  már 1945. október 23 – án érkeztek meg a katonák, UNRA típusú amerikai teherautókkal, hogy összeszedjék az embereket (9. Számú dia). A 88/1945. számú elnöki dekrétum, amelyre hivatkozva a közmunkát elrendelték, a férfiaknál 55, a nőknél 45 évben határozta meg a közmunkára kötelezhetőek felső korhatárát. A lista összeállításánál azonban ezek a rendeletek nem voltak betartva: férfiakat 60, a nőket 55 éves korig vitték. Komiszárok állították össze a listát – Hetényen K.B. és K.G. tettek javaslatot, hogy ki kerüljön rá a listára. Ezt a saját hasznukra is tudták fordítani. Az egyik akkori komiszár így „szerzett” magának felséget. Egy nagyon szép lány tetszett neki a faluban, aki nem fogadta az udvarlását, elment hát a szülőkhöz, ha nem adják hozzá, rákerülnek a deportáltak listájára. Az esküvőt megtartották, a házasság azonban nem tartott sokáig. (Később megtudtuk, hogy a fiatalember valamikor az 50 – es évek vége felé öngyilkos lett).  Adatgyűjtésünk során arra is kitértünk, hogy vajon mi lett a komiszárokkal? Minden adatközlőnk úgy vélte, hogy a jó Istentől megkapták büntetésüket, hisz az egyik fiatalember önkezével vetett véget életének, a másik férfi családjában pedig beteg gyermekek születtek.

A falusiak már tudták, hogy kiket visznek el, a csomagok el is voltak készítve, de napközben, aki csak tehette bujkált. „Figyelők” voltak kiállítva, hogy lessék, mikor jönnek a katonák. A várakozó figyelők társasága: Bordán József tanító, Csizmadia Dezső, Csintalan Miklós, Tóth Benő, Péczi Lajos, Zajos Ernő, Bordán József, Csintalan László, Sárai Gyula. Ők gyakran jártak át Bordán József tanító úrhoz, ahol rádión hallgatták a híreket. (10. számú dia).

A katonák 1945. október 23 – án este nyolc órakor jelentek meg, mikor általában mindenki otthon volt. Gyorsan körbefogták az egész falut, s már mentek is a listás családokhoz. 15 – 20 perc volt megadva, hogy a községházhoz jöjjenek. Onnét este 11 kor vitték is őket Ógyallára (Hurbanovo), ahol a régi katonai parancsnokságon aludtak.  Hetényi deportáltak: Zajos Mihály, Zajos András, Zajos Zsófia, Szabó István, Szabó Miklós, Sárai Lajos, Dékány István, Szabó Dezső, Fekete Vince, Horváth Géza, Kosdi Dezső, Lucza Balázs, Péczi István, Dékány János, Ollé Gábor, Tóth Sándor, Lucza Zoltán, Csintalan Benő, Szabó Sándor, Szabó Balázs, Nagy Lajos, Kocsis Dezső, Rancsó Mihály, Szalai Benő, Szalai Dezső, György András, Magyari Ferenc, Szabó Gábor, Hozsvák Sándor, Kocsis Dezső, Tóth András, Téglás Kálmán, Hencz Gyula, Makai József, Németh Gergely, Nagy András, Tóth Benő, Gáspár Lajos,Tóth Dezső, Horváth István, Sárai Zsigmond, Gál Lajos, Sárai Zsigmond, Gál Lajos, Sárai Gyula, Szabó Gyula, Eperjesi Márton, Csík Benő, Gál Dezső, Szuh Miklós, Szalai Géza, Gál Lajos Kovács István, Zajos Ernő, Hencz András, Berényi Gábor, Papp Béla, Szuh András, Zajos Miklós, Hencz Gyula, Kiss Gyula, Kocsis András, Tóth Miklós, Rancsó Balázs, Rancsó Miklós[3].

Zajos Ernő naplót is vezetett erről az időszakról (11. Számú dia). Ebből tudjuk, hogy együtt volt Zajos Sándorral, Tóth Benővel, Bordán Józseffel, Gál Lajossal, Szabó Miklóssal, Zajos Benővel, Hencz Gyulával és Kis Gyulával. Már az ógyallai várakozás is szörnyű volt. Ott kellett bevárniuk a többieket a szomszédos falvakból. Október 24 – én éjjel ketten (más faluból valók) megszöktek, az egyiküket vállon lőtték a másik embert agyonverték, így többet senki sem próbálkozott a szökéssel. A bevagonírozás csak 25 – én történt  meg az orvosi vizsgálat után. Ógyalláról(Hurbanovo) Érsekújvár (Nové Zámky), Tábor és Cseszké Budejovicén (České Budejovice - Budweis) keresztül jutottak el Plastovicébe. Budejovicére 27 – én érkeztek, ahol egy barakktáborba szállásolták el őket.

Október 29 - e reményt hozott. Délelőtt sorakozó, ahol bediktálták a neveiket, s a napló szerint „kartotékba” vették őket, délután ismét sorakozó, melyen 60 embert kiválasztottak. Sokan szerettek volna ott lenni a 60 –s listán, mert Ők hazamehettek. A napló szerint, meg kell kenni a parancsnokot, és a hazamenők listáján Ők is rajta lehetnek. A fűriek komisszári paranccsal október 31 – én hazautazhattak. Az ottmaradókkal mezőgazdasági munkát végeztettek – ganajozás, krumpliszedés. Ezen a napon azonban „embervásárt” is tartottak. Jött a cseh gazda, s alaposan átvizsgálta az izomzatot is, s idézem: „Külsőre is úgy megnéztek, mint az eladó lovat!”[4] A napló utolsó bejegyzése november 25 – egy levél a drága szülőkhöz, melyben Zajos Ernő arról ír, hogy akárhogyan, de Ő hazamegy, akkor is, ha a komisszárt nem sikerült megkenni (12. számú dia).

Dédnagyapáméknál (Kocsis Dezső) 1947-ben megváltozott minden (13 – 16. számú diák).  23 évesen szüleivel együtt elvitték a csehországi Pecskibe (Pečky). Voltak, akik nagyon féltek a bántalmazásoktól, ezért szlovák újságot tartottak a kezükben, ki ne derüljön, hogy ők magyarok.  Üknagymamám ekkor már súlyos beteg volt, ennek ellenére elvitték őket. – 25 fokos hidegben, marhavagonokban szállították őket  először Zsehunyba (Žehuň).  A vagonban az utazás során kályhát állítottak be és azzal próbáltak fűteni kisebb- nagyobb sikerrel. A hosszú utazás és a nagy hideg még betegebbé tette a mamát, melyet egy cseh orvos is igazolt a „kartotékba-vételkor”. Így rövid időn belül hazaküldték Komáromba, ahol Király és Pogány doktor urak egy hosszadalmasabb kezelésnek köszönhetően javítottak az állapotán. Dédipapának (Kocsis Dezső) azonban ott kellett maradnia Csehországban. Az új helyet nem tudta megszokni, ezért nagy titokban 1,5 év után Ő is hazaszökött. Sokáig éltek nyugtalanságban, bizonytalanságban, nem tudta, hogy mi vár majd rá itthon. De szerencséje volt! Nem keresték, megtalálta az „igazit”, megnősült, családot alapított, s azóta is itt él, Hetényen.

A kitelepítésről az első értesítés falunkba 1947. április 10 – én érkezett (17. Számú dia – adatközlő). Csehszlovákia és Magyarország között 1946. február 27-én aláírt lakosságcsere-egyezmény [5]lehetővé tette a csehszlovák kormánynak áttelepíteni Magyarországra annyi magyart, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezik a Csehszlovákiába való áttelepítésre. Magyarországra ezen felül áttelepíthetők azon személyek is, akik a Szlovák Nemzeti Tanács 33/1945 rendeletének paragrafusaiban foglalat bűncselekményeket követték el[6]. A lakosságcsere-program keretén belül 48 családot telepítettek ki Hetényről. Az önkormányzattól kikértük a kitelepítettek listáját, melyet Zajos Gyula és felesége Ilona, valamint Dékány György segítségével pontosítottunk, hogy a későbbiekben be tudjuk azonosítani, hogy hol is volt házuk Hetényen. A hetényi kitelepítettek (19. számú dia): Baranyai Dezső, özv. Baranyai Irma, Baranyai Miklós, Baranyai István, Berényi Dezső, özv. Czibor Erzsébet, Csintalan Gyula, özv. Domonkos Zsófia, Dudás Kálmán, Fóris Lajos, Gál Balázs, Gál Eszter, Gál Ferenc, Gál András, Gál Vince, Gere Balázs, Hencz Balázs, Hencz Lajos, Hencz Lajos, Jakab Erzsébet, Kocsis Balázs, Kocsis Dezső, Kocsis Lajos, Komjáti Dezső, Major Mihály, Major András, Major András, Nagy Dezső, Nemcsik Béla, Németh Gyula, Péczi Erzsébet, Péczi Gizella, Péczi Lajos, Pintér Dezső, Pintér Lajos, Rancsó Lajos, Rancsó István, Szabó Sándor,Szabó Benő, Szabó Miklós, Szabó Miklós, Szalai János, Szalai Lajos, Sárai István, Tanka András, Zajos Balázs, Zajos János, Zajos Mária, Zajos István, Zajos András. Kutatómunkánk során rájöttünk, hogy ez a listáról hiányoznak családok - nevek, mivel egy-egy portáról több családot is elvittek, pl. hiányzik a listáról id. Gál Dezső valamint ifj. Gál Dezső, akiket családjukkal együtt telepítettek ki.

A kitelepítési listán községünk tehetősebb családjai szerepelnek.  VII. cikkely értelmében az áttelepített személyek ingatlanára vonatkozó tulajdonjog átszáll arra az államra, amelyet elhagytak (20. számú dia). Az itt hagyott vagyonukért jár kártérítés, melynek összegét egy bizottság fogja megállapítani. Nem jár kártérítés az ingatlanok 50 hektárt meghaladó része után. Talán ezért is hallottuk az adatgyűjtés során nem egyszer, hogy: „Aranyat adtunk, szemetet kaptunk!”

A vagonírozás pontos időpontja 1948. április 9 – re volt kijelölve (21. Számú dia) A vonat április 11 – én indult. Transzportszáma: A/B 12-6-15, szerelvényszám: MA.268.[7] (Érdekes volt hallanunk, hogy a hetényi állomáson rakodtak be a deportált nagysallóiak – Tekovské Lužany – több mint három napig. A település kb. 70 km – re fekszik Heténytől).

A dédmamámékat, Hencz Gizelláékat (szül.1921) a betegség és egy szlovák tanító közbenjárása mentette meg a kitelepítéstől (22 – 25. számú dia). Dédi megbetegedett, katonát ültettek az ágya mellé, nehogy elszökjenek. Orvost hívtak, aki megsúgta, próbáljanak a 6 és 3 éves gyerekekkel sós kávét itatni, mert attól ők is betegek lesznek. Ez meg is történt, mégis pakolniuk kellet. Ekkor jött a szlovák iskola igazgatója, aki ismerte mamáékat és a községnél „verte az asztalt”, hogy jó magyarokat nem vihetnek el. Dodek igazgató úrnak köszönhetik mamáék, hogy visszapakolhatták a házra a már leszedett cserepeket.  Rancsóné Hencz Gizella szülei és húga nem menekült meg a kitelepítéstől. Hencz Balázst, Baranyai Etelt és lányukat, Etelkát Mórra telepítették ki egy sváb család rozoga viskójába. Az ottani magyarok nem szívesen fogadták Őket, csúfolták, büdös telepeseknek nevezték az oda telepítetteket. Ez is bizonyítja, hogy nagyon nagy volt a politikai nyomás – ferdítés, hiszen míg az itteniek csak azt tudták, hogy a magyar nem kívánatos ember, addig a magyarországi magyarok azt gondolták az oda telepítettekről, hogy náci – fasiszta bűnösök.  Etelkának szerencséje is volt. Megismerkedett Sarok Károllyal, aki vőlegénye majd később férje lett. A lakodalomra, melyet Móron tarthattak csak, már mehettek a hetényen maradók, de csak külön engedéllyel. Az ötvenes évek vége felé már enyhült egy kicsit a helyzet, ekkor már nagypapámék és a nagynéném is meglátogathatták a nagyszüleiket Móron. Addig jóformán alig hallottak valamit a rokonokról.

Dékány György (1943) keresztapját (26. számú dia) és annak fiát családostul (Gál Dezső, szül. 1928) telepítették ki.[8] Az akkor alig 6 éves gyermekben mai napig elevenen él a kép, amikor a keresztszülők minden mozdítható vagyona nagy faládákba volt csomagolva, s mindenki csak sírt. Helyükre egy nagyon szegény család érkezett. A visszaemlékezésekből megtudtuk, hogy olyan szegények voltak, hogy csecsemő gyermeküket a földre rakták le az udvaron. Gyuri bácsi és szülei a szemközti házból figyelték, hogy foglalják el az idegenek a szép házat, s hogy megy az tönkre, mert az érkezőknek nem volt pénzük a fenntartására.

Iskolánkba beszélgetésre hívtuk Vörös Lajos (1933) hetényi lakost, aki megélte a hetényi leventék elhurcolását. A beszélgetésből kiderült, hogy Lajos bácsi házukból is költöztettek ki családokat, s helyükre szlovákokat hoztak.[9]

Nem szabad megfeledkeznünk a hozzánk, Szlovákiába telepítettekről sem. Nagyon fontosnak tartjuk kiemelni, hogy míg az itteni magyaroknak nem volt választásuk, ha megkapták a fehér lapot – menniük kellett, addig a magyarországi szlovákok önként vállalhatták az áttelepítést. Vörös Lajos elmesélte nekünk, hogy házuk hátsó részébe is költöztettek egy szlovák férfit, akit Ők mint fiatal fiúk csak „Bugy – bugy bácsinak” hívtak, mivel a a bácsi csak a galambjaival beszélgetett, melyeknek folyton „bugy – bugy – ozott”. Megtudtuk továbbá azt is, hogy minden ember féltette házát, mivel már az a szóbeszéd jártak, hogy idegenek járják a falut, s kiválaszthatják, melyik házba szeretnének beköltözni. Volt egy eset, mikor a hentesüzlet előtt álldogált egy idegen bajuszos, csizmás idősebb férfiember, aki nagyon nézelődött, s erre a suhanc Vörös Lajos hentesbárddal a kezében kirohant a boltból, s elzavarta a férfit. „Jó ideig nem is aludtam nyugodtan, féltem, hogy minket is elvisznek bosszúból. Az első héten a szüleim még bújtattak is” – mesélte Vörös Lajos.

Az egyik adatközlőnk elmondta, hogy a város utcáit hangosbemondó járta, s hirdette, hogy itt, idézem: „….kolbászból van a kerítés…”. Ez azonban nem azt jelentette, hogy jó soruk volt. Példa erre községünkbe betelepített 2 szlovák család – a Vizik és Horváth család rövid története is. Vizikék Békéscsabáról jöttek, de eredetileg nem Hetényre. A falu, ahova akartak menni, nem fogadta Őket – már nem tudni milyen okból, így 3 napi várakozás után az érsekújvári vasútállomásról Hetényre jöttek, s itt kaptak szállást a szövetkezet udvarán egy istálló mellett.[10] (27. számú dia).

A Horváth család Romániából – Erdélyből[11] származott, Egerben élt, majd az édesapa halála után egyre nehezebb lett az életük, folyamatosan költöztek. A legkisebb fiú alig 16 évesen kiszökött Németországba. Az özvegyasszonynak a másik két gyermekkel mennie kellett, így kerültek Hetényre. Tóthné Horváth Ilonka néni elbeszéléseiből megtudtuk, hogy nagyon nehezen fogadták el Őket is a falubeliek, ahol csak lehetett, megalázták, lenézték őket, elfordították fejüket, nem fogadták köszönésüket. Ők igazából semmit sem értettek az egészből. Helyzetük igazából csak akkor változott meg, amikor Ilonka néninek hetényi udvarlója akadt, akihez aztán feleségül is ment. Tóth Benő deportálva volt Csehországba, tehát saját bőrén tapasztalta, hogy bánnak az idegenekkel, ha gonosznak hiszik. Benő bácsi ezért fogta a család pártját és mert megtetszett neki a család fiatal lánya, Ilonka, aki később a felsége lett. A fiatal házasok az ötvenes években még színdarabban is játszottak – a Liliomfiban – melynek bevételét a helyi sportszervezet kapta meg, hogy mezeket vásárolhassanak a focistáknak. Ilonka néni szerint, ez volt az a pillanat, amikor Ő is hetényi lett a hetényiek szemében (27. Számú dia).

1998 – ban Hetény község hazahívta a kitelepítettek, s deportáltak még élő hozzátartozóit (28. Számú dia). Emlékezni hívtak mindenkit, s biztosítani a felől, hogy míg az élet fénye ég a gyökerek el nem szakadnak!” Koppánymonostorban is emlékeztek, elkészült a Sorsok c. film is, melyben hetényiek is szerepelnek, s beszélnek a meghurcoltatásokról. A Kecskés László Társaság gondozásában, Szarka László szerkesztése alatt megjelent egy kiadvány is, melyben megszólítottak néhány hetényit is, hogy mondják el emlékeiket a múlt e szomorú korszakáról (29. Számú dia). Érdekes volt látnunk, hogy voltak néhányan, akik nem vállalták nevüket. Sőt, voltak olyanok is, akik a lehetőséget, hogy nyilatkozzanak elutasították. Tapasztalatból mondhatjuk, megértjük azokat is, akik nem szerettek volna beszélni erről az időszakról, hisz a riportok alatt, nem egyszer könnyet fakasztó emlékek kerültek elő, melyek az ember lelkéig  hatoltak.

2003 – ban iskolánk diákjai elkezdték a feldolgozni a hetényi kitelepítettek sorsát. Készítettek is egy rövidfilmet, melyben Fekete Andrásné Gál Eszter és Sebőkné Szalai Margit történetét mesélik el, akik felnőttként élték át ezt az időszakot. A gyermek azonban másképp látja a világot. Ezt bizonyítja Szabó Mária története is, melyet unokája jegyzett le, s adott át nekünk.

Az egyik legmeghatóbb történet Marika (Szabó Mária, 1943)[12] nénié: „Alig csendesedett el a falu a világháború utáni borzalmaktól, máris következett a másik csapás. 1945 februárjában jött a hír a csehországi közmunkáról, mi 1947 szeptemberében tudtuk meg, hogy rajta vagyunk a listán. A csendőrök felszólították szüleimet (Szabó István 1909, Szabóné Hencz Mária 1911) hogy pakoljanak, másnap jön az autó értünk, s visz Komáromba, majd onnan Csehországba. Marhaszállító vagonokba rakták az embereket.” A legkisebb leány – Marika (Szabó Irén 1941, Szabó Mária 1943) azonban a tömegben elbolyongott, nem találták sehol. Az édesapa a vonat elé feküdt azzal, hogy a vonat addig nem indulhat, míg a leány meg nem lesz. Csendőrök, katonák is keresték, míg végre a Singellőbe megtalálták. A kislány azt mondta, hogy a gólyával mennek messzire, elköltöznek télire, de tavaszra visszajönnek ők is meg a gólya is. Visszajöttek, igaz ugyan, nem a következő tavasszal, de két tavaszra rá, s azóta is itt élnek, s vallják, az embereknek szeretniük kell egymást. Megbékélésre van szükség, amely az egymás iránti tisztelet alapján a múlt bűneinek feltárásával, az azzal való szembenézéssel történhet meg.  A meghurcolt családoktól nem kértek bocsánatot, nem kaptak kártérítést – azzal indokolva, kártérítés az állam polgárainak jár, Ők pedig hontalanok voltak.

Személyes érintettség miatt is kezdtünk el ezzel a témával foglalkozni. Nincs még jártasságunk az adatok elemzésében, történelmi ismereteink átlagosak, de így is látjuk, fontos állomása ez a magyarság történelmének, amely érzékenyen – tapinthatóan érint még most is nagyon sok családot. Neki ajánljuk dolgozatunkat, hisz Ők nem tagadták meg nemzeti hovatartozásukat.

Az eltelt időszak alatt pontosítottuk a kitelepítettek listáját Dékány György és Zajos Gyula segítségével. Jelenleg Hetény térképén dolgozunk. Szeretnénk feltüntetni azokat a házakat, ahonnan családokat vittek el, s ezeket a házakat megörökíteni digitális formában is. Próbáljuk megkeresni azokat az embereket – tudósokat, művészeket, akik valamilyen formában foglakoznak a témával. Így jutottunk el Vitéz Nagy János László  fafaragó kiállítása is, aki a magyar történelem jelentős pillanatai örökíti meg fába vésve. Fametszete -  Kitelepítések Hetényről – elnyerte tetszésünket.

Kun Ferencz úrnak köszönhetően sikerült kapcsolatba kerülnünk Major Zoltán budapesti tanáremberrel is, akinek két novellájában is találtunk szinte dokumentum értékű adatokat a kitelepítésekről (30. számú dia). (Meótiszi tulipán - elbeszélés, Egy kóborló a Nebo-hegy szivárványa alatt  - Esszéisztikus mozaikok egy – értelmiségi – életből című művei). Major Zoltán édesanyja hetényi lány volt, akit 16 évesen elhurcoltak Németországba „ködösítésre”, majd 9 hónap elteltével kalandos körülmények között hazatértek. A fiatal lány férjhez ment, s hamarosan gyermekük is született, egy kislány, akit azonban az édesanya nem tudott szoptatni, mivel a kitelepítés  - melyet az újszülöttel végig kellett csinálniuk – megviselte a fiatal édesanyát. Az újszülött kislány meghalt. Később született a családnak fiúgyermeke – Major Zoltán, akinek műveiben találtuk meg ezeket az adatokat.

 

Zárszóként Kocsis Dezső bácsi egy mondatát szeretnénk lejátszani, mely szolgáljon tanulságul mindnyájunknak s legyen ez egy főhajtás minden család előtt, akik megélték a  kálváriát (31. Számú dia): „Ezt ne felejtsék el, emlékezzenek rá mindig, hogy mit szenvedtek a szülők, csak azért, hogy magyarok. Az akkori politika áldozatai lettünk. A gyerekek mindig figyelembe vegyék, hogy ez megtörtént, s azon legyenek, hogy soha az életben ne történjen meg ez az emberiséggel!”

 

Androvics Franciska és Rancsó Dorottya, 9.o., Tarczy Lajos AI Hetény

 

Felhasznált irodalom:

SZARKA, László. A szlovákiai magyarok kényszertelepítéseinek emlékezete 1945 – 1948, Visszaemlékezések, tanulmányok, dokumentumok, MTA Etnikai-nemzeti kisebbségkutató intézet, Kecskés László Társaság, Komárom, 2003, PRINT-KOM 2000KFT., ISBN 963 508 392 0, ISSN 1785-0983, s. 17

 

POPÉLY, Árpád.: A szlovákiai magyarság deportálása, 2013.10.1,  http://www.mtaki.hu/data/files/246.pdf,

 

Deportáltak és kitelepítettek névsora - Obecny urad Chotin, Községi hivatal Hetény, 2003, október

Zajos Ernő(1921) naplója - kézirata az 1945 – ös esztendőból, a Villa Heten PT tulajdona

Zajos Ernő kézirata, Ünnepi beszéd a kitelepítések 50 évfordulójára, 1997. Április 12, Villa Heten PT tulajdona

Dékány György (1941) visszaemlékezései, lejegyezve 2013. November 10 – én

Vizik Ilona (1939) visszaemlékezései, lejegyezve 2012. Augusztus 10 – én a szerzők által

Tóthné Horváth Ilona(1938) visszaemlékezései, lejegyezve 2013. Október 20 – án, Hetényen a szerzők által

Szabó Mária visszaemlékezései (1943), lejegyezve 2013. Április 15 – én, Hetényen, jegyzet készítője Szabó Márk unoka, a Tarczy Lajos AI 9. o. tanulója 2012/13 – as tanévben

Zajos Gyula és Ilonka visszaemlékezései, lejegyezve 2013. November

Vörös Lajos visszaemlékezései (1933), lejegyezve 2014. Március 13 – án, Hetényen

 

 

Internetes hozzáférés:

 

http://www.kislexikon.hu/deportalas.html, (2013. 10.10)

http://www.rev.hu/sulinet45/szerviz/dokument/XVI46.htm (2013. 11. 10)

 

 

 

 

 

[2] http://www.mtaki.hu/data/files/246.pdf, (Popély, Á.: A szlovákiai magyarság deportálása, online, 01.10.2013)

[3] Obecny urad Chotin, Községi hivatal Hetény, 2003, október

[4] Zajos Ernő naplója - kézirata az 1945 – ös esztendőból, a Villa Heten PT tulajdona

[6] SZARKA, László. A szlovákiai magyarok kényszertelepítéseinek emlékezete 1945 – 1948, Visszaemlékezések, tanulmányok, dokumentumok, MTA Etnikai-nemzeti kisebbségkutató intézet, Kecskés László Társaság, Komárom, 2003, PRINT-KOM 2000KFT., ISBN 963 508 392 0, ISSN 1785-0983, s. 17

 

[7] Zajos Ernő kézirata, Ünnepi beszéd a kitelepítések 50 évfordulójára, 1997. Április 12, Villa Heten PT tulajdona

[8] Dékány György (1941) visszaemlékezései, lejegyezve 2013. november 10 - én

[9] Vörös Lajos beszélgetés, lejegyezve 2014. március 13 - án

[10] Vizikné Vörös  Ilona (1943) visszaemlékezései, lejegyezve 2012. Augusztus 10 – én a szerzők által

[11] Tóthné Horváth Ilona(1938) visszaemlékezései, lejegyezve 2013. Október 20 – án, Hetényen a szerzők által

[12] Szabó Mária visszaemlékezései (1943), lejegyezve 2013. Április 15 – én, Hetényen, jegyzet készítője Szabó Márk unoka, a Tarczy Lajos AI 9. O. tanulója 2012/13 – as tanévben