Kincskeresők – Hetényi leányleventék elhurcolása (Lucza ÁKos és Rancsó Kamilla munkája)

Nagypapám, Lucza Zoltán igen aktív ember. Állandóan keres, kutat, intézkedik, szervezkedik, s közben persze sokat beszél. Tőle hallottam először a most bemutatásra készített témánkról.

Testvérem gyakorlott Kincskeresős, majd TUDOKos. Kutatási témája a Hetényi kitelepítések és deportálások, melynek feldolgozása során találtunk egy régi jegyzetet. A jegyzet egy ünnepi beszédhez készült, a s hetényi lányok elhurcolását is említi. Mivel Ákos dédimamája – Markaczné szül. Mészáros  Margit is szerepelt a listán, így közösen összefogtunk, hogy utánanézzünk az 1945. Februárjában kezdődött eseményeknek.

Kutatásunk kezdetekor ismerkedtünk meg a leventeleány kifejezéssel. Mivel Margit néni is leventeleány volt – a képen láthatóak a hetényi leventeleányok – utánanéztünk mit is jelent ez a fogalom. A leventeleány-mozgalom célja, hogy a leányifjúságot a hagyományos női erények szellemében nevelje, s ezzel kapcsolatosan törvény is született, melyet 1943 – ban fogadtak el. Tagja lehetett minden magyar nem zsidó származásó leány, aki tizedik évét betöltötte, de tizenkilencedik életévét még nem haladta túl. Hetényen is megalakult ez a szervezet. Vallási, gyermeknevelési témákkal foglalkoztak, közösségsegítő programokat szerveztek, hogy a II.világháborút próbálják meg emberhez méltón túlélni.

A világháború hatását Hetényen is érezni lehetett. Nagyon féltek az orosz katonáktól, akik január 6 – án jöttek be Hetényre. [1] Először szénakazlakban bújtak el, féltek a németektől, de mikor rájöttek, hogy a faluban nincsenek németek, akkor előjöttek, bementek a házakhoz, ruhástul, sáros bakancsostul feküdtek be az ágyakba. Az embereket kizavarták otthonaikból, elvették az élelmet tőlük. Sajnos, néhány asszonyt meg is erőszakoltak. Nem csoda hát, ha a hetényiek meggyűlölték őket.

1945.február 13 -án felszabadult Budapest. Ugyanezen a napon, délután két óra tájékán németek jöttek be Hetény községbe, s minden házhoz, ahol 15 – 18 év körüli lány volt, katonát állítottak, s megparancsolták, hogy azonnal kezdjenek el csomagolni, s este hat órára jelenjenek meg a községháza előtt.  A hivatalos közlés úgy szólt, hogy egészséges magyar anyákat akarnak nevelni a lányokból, ezért viszik el Őket.[2]A község vezetői beleegyezésüket adták, hogy a lányokat „könnyű munkára” elvigyék. Úgy tudjuk, járásunkból csak Hetény, Szentpéter és Virt akkori vezetői fogadták el a parancsot, pedig akkor már tudni lehetett, hogy a németek elveszítik a háborút. A lányokat német autóbusz várta. Puskalövések közepette szálltak fel az autóbuszra. Este 7 órakor kezdődött el 24 fiatal hetényi lány németországi története.

Érsekújvára érve egy egészségügyi iskolában szállásolták el őket.  Itt várták be a szentpéteri lányokat is.  A szülők sok mindent megpróbáltak, de nem tudták hazaszöktetni a lányokat. Egyetlen egy sikeres szökésről tudunk. Egy légiriadó ideje alatt Szalai Ilonka édesanyjával együtt kihasználva a pánikhangulatot elbújt egy újvári ház melletti szénakazalba. Késő este jöttek haza, az édesanya bújtatta a lányt, de nem keresték.  Egy másik lány is megpróbált megszökni – nevét sajnos még nem sikerült kiderítenünk. Ferenc bácsi, a vasutas egy vagonba bújtatta a lányt. A vagon több napon keresztül vesztegelt az állomáson kívül, mivel többször volt légiriadó. Végül a lánynak  sikerült komáromi rokonokhoz kerülnie, ott bujkált  a felszabadulásig. A lány édesanyját többször megkínozták a nyilasok,  de Ő akkor sem árulta el, hol a lánya[3]. A lányok négy napig voltak elszállásolva az érsekújvári egészségi iskolában, mire elindulhatott a vonat.

Február 16 – án indult el a vonat, s 10 nap alatt ért be Pütnizbe.  Az utazás alatt többször is éret Őket bombatámadás. A legsúlyosabb február 20 – án volt, amikor a vonatukat 28 találat érte. Szerencséjükre a közelben lévő hidat bombázták, ez mentette meg az életüket.

Február 28 – án érkeztek meg.  Itt katonaruhába öltöztették a lányokat. A  Damgartentől 3 km- re lévő lágerbe vitték Őket, ahol már Kőszeg és Sopron környékéről érkezett lányok is voltak. Feladatul kapták, hogy mint a légierő önkéntes kisegítő szolgálatosai ködsávot hozzanak létre fúvócsövek és sav segítségével. Itt, Pütnizben három hetényi leventével is találkoztak – Szabó Miklós, Csintalan Miklós …. Már ekkor sokat éheztek a lányok, s a fiúk segítségükre voltak. Kilyukasztották a barakk oldalát, s azon keresztül adták be a főtt krumplit a lányoknak.

A – Chotín, B – Cheb, C – Pütniz, távolság – 1228km

Egy hónap kiképzés következett : reggeli parancs 7 órakor,  menetgyakorlat, előadások németül, melyet 5 lány fordított. Délben egy kevéske ebéd – például főtt káposzta, s utána semmi.  Gyakran éheztek, ezért megpróbáltak a szomszédos földekről krumplit lopni.  Ha maradt egy kis idejük, tollat, papírt ragadtak, s verseket írtak, naplót vezettek. Mi, megpróbáltuk 4 személy visszaemlékezésiből összeállítani  az események időrendjét. Felhasználtuk Lucza Zoltán által lejegyzett Markaczné Mészáros Margit visszaemlékezéseit, átolvastuk Kozsdi Margit naplójának fénymásolatát, valamint Fekete Andrásné  Gál Eszter eredeti naplóját és riportot készítettünk  Hencz Eszterrel és Erneczné Csintalan Gizellával.  Gál Eszter naplójában olvashattuk a következő verset, mely az otthon hiányáról szól: „Magyar asszony az én anyám, sír a szíve – lelke, Hogy a magyart a jó Isten ennyire megverte…”

Térjünk vissza a tábori élethez. A lágervezető „fürerin” Krójovszki Anita volt, akit, mint a visszaemlékezésekből és a naplókból kiderült a lányok nagyon szerettek. Március végén azonban nem tudni miért a „fürerin” otthagyta a lányokat, helyette Belgert nevezetű jött, vele ünnepeltél a húsvétot is Németországban.  Áprilisban lövészárkokat ásattak velük Straslundban – egy kis mezővárosban.

Április 10 – én a hetényi lányok útjai szétválltak. Csintalan Gizella és Buránszky Irén  elmentek egy másik csoporttal. Kérvényezték, hogy engedjék el Őket Thüringiába, mivel édesapjuk ott volt az 520 – as hadikórházban. Weidába utaztak vonattal. Minden iratuk és élelmiszerjegyük egy újvári leánynál volt, aki az egyik állomásom a nagy tolakodás közben leszállt a vonatról, mivel a német rokonaihoz akart elszökni. Így a lányok iratok nélkül utaztak tovább és a kórházban sem volt szerencséjük. Csintalan Benőt és Buránszky Mártont előző héten elvezényelték egy munkásszázadhoz.  Volt ott azonban egy hetényi orvos – Pintér doktor, akinek a közbenjárására a lányok bekerültek konyhai segítőnek.  

A pünkösd 50 nappal követi a húsvétot. 1945 – ben Húsvét április 1 – re, Pünkösd  május 20 – ra esett. Gál Eszter naplójában találtunk egy érdekes adatot a pünkösddel kapcsolatosan. A naplóban június 20 – át jelöli meg, római számmal, bizonyára véletlen elírásról lehet szó. Ebben a levélben találtunk két szót – parolé és flégum. („Nyolc órakor volt parolé és utána feljöttünk a szobába….Két órakor kikaptuk a flégumot, a vacsorát…”) A parolé jelentése – valamilyen szlogen, jelentés, feltételesen szabadlábra helyezés,  a flégum pedig a csomagot – fejadagot jelenti. A pünkösdi ünnepi eledel makaróni szafttal – ami nagyon kevés volt, de nagyon finom, másnap meg borsóleves volt.  A naplók hangvétele ezeken a  napokon sokkal felszabadultabb. A lányok még viccelődnek is, megjegyzik viccesen, hogy az ünnep alkalmából még snapszot is kaptak, de a szentpéteri lányok megitták az Ő adagjukat is, mivel késve mentek a kiosztásra. (A snapsz jelentése nagyon erős pálinka.)

A következő napokban viszont nagyon sokat koplaltak. Május 29 – re az egyik bejegyzés pl. az volt, hogy egész nap nem kaptak semmit enni. Kosdi Margit naplójában nagyon sokszor találunk feljegyzést az éhezéséről.  Vacsora fél szelet zsíros kenyér, reggeli meg vajas, azt is megkapják délután három órakor, s olyan éhesek, hogy egyszerre megeszik, így viszont másnap délig nincs ennivalójuk.

Április 29 – én a helyzet változott. A lágervezetés az összes német katonával együtt elmenekült.  A lányok is menekülőre fogták. Dánia felé vették az irányt, mert ott nem voltak harcok. A nagy pánik közepette csak két hetényi lánynak sikerült felszállni – felkapaszkodni a Lübeck felé induló vonatra. Itt akartak felszállni a Dániába tartó hajóra Lucza Margit és Major Irén a vonatról egyesen a hajóra szállt fel, szerencséjük azonban nem volt. A hajót találat érte, s a bombaszilánkok halálosan megsebesítették a két lányt is. Közös sírba temették Őket 8 sorstársukkal együtt.

A többiek teherautókon indultak  el, s Lübeck után Bünsdorfba kerültek. Egy idős bácsi fészerének padlásán  bújtak meg. Reggelente forralt teje és egy kis csokoládét kaptak.  A padlásról látták meg, hogy a közeli tengeröbölben ki van téve a fehér zászló. Úgy döntöttek, elindulnak haza.

D – Lübeck, E – Bünsdorf, távolság – 280km

Nem jutottak messzire, Rendsburgban elfogták Őket az angolok, s ismét kaszárnyába zárták. Most már hadifoglyok lettek. Itt találkoztak először egy Budapest környéki lánnyal -  Vörös Rózsával, aki sokat segített nekik.  Május 29  - én Büdelsdorfba kerültek egy vasgyártulajdonoshoz, aki viszonylag normális körülmények között dolgoztatta a lányokat, s itt már nem éheztek annyit. Két angol teherautó jött értük este 7 órakor.  Mezőgazdasági munkákat végeztek, s az ellátást egy közeli lengyel táborban kapták meg.  Június 4 – én Kosdi Margit azt írja a naplójában, hogy már szívesen lenne otthon, mert itt csak unatkoznak, alvégezték minden dolguk, s naphosszat csak sétálgatnak és napoznak.  Itt szabadabban mozoghattak, ha elvégezték dolgukat, kimehettek a városba, de este 10 órára, kapuzárásra haza kellett érniük. Volt, hogy a lányok csoportja megosztódott, voltak, akik bejártak a mulatságokra, a többiek meg otthon maradtak, volt bizony, hogy kizárták a többieket a barakkból, csak nagy veszekedések árán engedték be Őket aludni. Ebben a táborban ismerkedtek meg egy jugoszláviai magyar családdal, akiktől megtudták, hogy Lübeckben van a Magyar Vöröskereszt irodája. Bíztak abban, hogy majd az Ő segítségükkel  hazajutnak. Szalai Margit és Lucza Irén Feri bácsival el is indultak Lübeckbe a Vörökereszthez. 

A – Bünsdorf, B – Rendsburg, C - Büdelsdorf

Három héttel a megvalósult vöröskereszti találkozó után megjött a lányokért a teherautó. Hamburgba vitte Őket egy magyar gyűjtő lágerbe. Itt már szabadabban éltek, Hamburgba is bejártak, s készült is néhány fénykép erről az időszakról.

Ebben a táborban tudták meg a lányok, hogy Hetény Csehszlovákiához tartozik, nem pedig Magyarországhoz. Ezért  a lányokat átvitték egy szlovák gyűjtőlágerbe, ahol 3 napot töltöttek, s máris vitték Őket Prágába. Ismét három nap egy megfigyelőtáborban, ahol már figyelmeztették Őket, hogy ne beszéljenek magyarul, mert  a magyarokat üldözik. Hogy miért, azt azonban nem tudta senki.  Kassai leventékkel együtt utaztak haz, akiket a tanáruk is elkísért. A vonat utat  szinte egy pisszenés nélkül ülték végig, úgy féltek. Érsekújvárba éjjel 12 – re érkeztek meg.

A szentpéteri lányok tudtak fogadni maguknak egy teherautót, így Ők még az éjjel hazajutottak.  A  hetényieket a reggeli vonat vitte haza. Az állomás 3 km  - re van a falutól. Az állomáson várakozó munkások elképedve látták, hogy  fiúk és lányok ugrálnak le a vonatról. Az első döbbenet után néhány munkás a munkába menet helyett a biciklire pattant, s betekert a faluba. Telekiabálták a falut, hogy megjöttek a fiúk és lányok. A lányok ugyanis nadrágban voltak, ezért gondolták, hogy a fiúk is megérkeztek.  Németországból hazatért lányok: Csintalan Irén, Gál Eszter, Gál Júlia, Hencz Júlia, Hencz Margit, Kozsdi Margit, Lucza Irén, Kósa Mária, , Major Eszter, György Mária, Mészáros Margit, Német Margit, Rancsó Jusztina, Sárai Eszter, Szabó Irma, Szabó Lídia, Buránszky Irén, Szalai Margit.  Két lány nyugszik Németországban: Lucza Margit és Major Irén.

Pár hét elteltével levelet hozott a posta Majorékhoz. 

Lídia írta Magyarországról, aki  megőrizte Major Irénke imakönyvét a családnak, s felajánlotta egy személyes találkozás alkalmával átadja az édesapának.  Az imakönyv visszakerült a családhoz, a falunkban pedig a temetői turulmadár emlékeztet nemcsak a háborúban elesett 42 hetényi férfire, de a két lányra is, kik idegen földben nyugszanak. (A képeslap pontos szövege: „Kedves Major úr! Kötelességemnek takintem, hogy most hazatértem után Major Irénkéről, bár szomorút, de felvilágosítást adjak. Velem volt 1945. Május 2 – án a hajón, amely elsüllyedt és Irénke, Lucza Margittal együtt és meg kislánnyal, szilánktól eltalálva meghalatak. Travermündéban, Lübeck mellett vannak eltemetve. Semmit sem tudtam megmenteni, csak Irénke imakönyvét, amelyben benne van Major úr neve és címe.  Az imakönyvet nem mertem postára adni, félek, hogy elveszik, megőrzöm, amíg valaki érte nem jön. Egyetlen emlék, gondolom, kár lenne, ha elveszne. Én sok viszontagság után megőriztem, hogy a szülőknek átadhassam. Szívélyes üdvözlettel: Lydia.”)

A falunk mind a mai napig nem feledkezett meg eme eseményről. Irodalmi összeállítás formájában a 80 – as években tisztelegtek az elhurcolást megélt személyek előtt. Több helytörténész is érdeklődött, könyvben  is megjelent  a hetényi lányok II. világháborús elhurcolásának története. Iskolánk pedig helytörténeti kiállítás keretén belül emlékezik a 65 évvel ezelőtt megtörtént eseményről.  Zárszóként szintén egy Gál Eszter verset választottunk: „Az emlékezet szépen nyíló virág, mely ha ápolod, szépen nyílik tovább. De, ha gondjaidat leveszed róla, Elhervad, lehullik, mintha nem is volna.”

Markaczné Mészáros Margit szül 1927. December 27 – én. Szülei Mészáros István és Rancsó Julianna. 1945. Február 23 – tól 1945. November 23 – ig tartott németországi elhurcolásuk története. 1947. Novemberében ment férjhez Markacz Lajoshoz. Házasságukból 2 leánygyermek született. Férje kőművesként dolgozott, Ő pedig mint szövetkezeti munkás. Később varrottast is készített, Martinban volt munkáiból egy kiállítás. 2011. Július 5 – én halt meg.